Tom Moulton az az ember, akinek többet köszönhet a zenei élet és a diszkó korszak, mint amiről sokan egész életükben álmodoznak. Ő volt a diszkó korszak Remixere (nagy R-rel!!!), és az elképzelése, hogy a dalok hosszabb verzióira is lehessen tácolni vezetett el a lemezlovasok munkaeszköze, a 12" (nálunk 'maxi') single feltalálásához.
Védjegye az "A Tom Moulton Mix" garancia a minőségi tánczenére. Ő így nyilatkozik: "Sosem készítettem tánczenét, csak olyan zenét, amelyre lehet táncolni." Ebben az interjúban Tom mesél kedvenc mixeiről, emlékeiről, és a világ első maxi lemezéről... és sokminden másról, úgyhogy ez most stílusosan: "A Tom Moulton Interview".

Thomas Jerome Moulton 1940 november 29-én született egy Schenectady nevű kisvárosban, nem messze New York állam fővárosától Albany-től. Amikor Tom felidézi születési idejét, hozzáteszi: "Istenem... de öreg vagyok!" Tom zene imádata már gyermekkorától nyilvánvaló volt, különösen kedvelte a "fekete" muzsikát, még arra is képes volt, hogy kimaradjon az iskolából, így dolgozhatott egy lemezboltban. Ő így meséli:

- A zene mindig az életem volt. Eredetileg lemezlovas szerettem volna lenni, de az akkori példaképem egy kenőpénz botrányba keveredett, és ez teljesen lelombozott. Mármint hogy az elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki azért kapjon pénzt, mert zenét játszik. Én addig azt hittem, hogy azért játszanak le valamit, mert tetszik nekik. Én pedig ezt akartam: beindítani az embereket zenével. Tudtam, hogy a zene mit jelent számomra érzelmileg, ezért nem értettem, hogy a DJ-k miért nem játsszák ezt vagy azt, amikor jó?

- Nos, akkor kezdjük a legnehezebb kérdéssel: ki is az a Tom Moulton?

- Tom Moulton egy zene imádó ember. Nem is tudom ezt másképpen magyarázni... a zene az életem. Abban lelem örömömet, ha egy anyagot olyan szintre emelhetek, hogy az emberek élvezzék. Mindig ezt szerettem, ezt csináltam.

- Tudjuk, hogy modell is volt. Ezt a zenei karrierje előtt csinálta, vagy mellette?

- Nem, nem! Hadd magyarázzam meg... A húszas éveimben egy lemez kiadó promóciósa lettem, és ekkor manipulálnom kellett. Tudtam, hogy mikor jön ki egy új lemez, és előkészítettem a terepet. "Hallottam, hogy XY új lemezt ad ki!" Elejtettem a kis megjegyzéseimet, aztán amikor az adott lemez tényleg kijött, mindenki azt mondta, hogy "Ó igen, már hallottam róla." Igazából ezt nem nagyon szerettem csinálni, úgy éreztem, hogy csalok, ezért egyszer azt mondtam: inkább olyan állást szeretnék, ahol a fejem helyett a testemet használhatom. Tudom, hogy hülyén hangzik, de annyira zavart ez a helyzet... a tisztességtelenség.

És ekkor valaki azt mondta: "akkor miért nem állsz modellnek?" Én persze nem akartam az lenni, de végül kipróbáltam, és érdekes volt. Igaz, azt a fajta "jutalmat" nem kaptam, amit a zenétől, úgy éreztem, csak az egyik felem él. Nagyon rossz érzés az, ha az ember egyszer csak nem azt csinálja, ami addig örömet okozott neki.

- Tom, végül is hogyan kezdtél mixelni?

- Nos... elmentem egy Fire Island nevű helyre egy hétvégére, és figyeltem a táncolókat. Fehér emberek fekete zenékre... Teljesen el voltam ájulva! Azt gondoltam: "Ezek szerint rajtam kívül vannak más fehérek is, akik fekete zenére indulnak be!"

Nos, ezek az emberek a 3 perces kislemezekre táncoltak, úgyhogy azt gondoltam: "micsoda szégyen, hogy az első zene végére rögtön ráteszik a következőt, így a közönség nem tudja, hogy most mi is van!” Ekkor persze lemennek a táncparkettről... Pont akkor, amikor már éppen belelendültek volna! Ekkor azt mondtam magamban: “Biztosan meg lehet ezeket a zenéket hosszabbítani valahogy, és akkor az ‘érzés’ tovább tart, sőt következő szintre léphet.” Így jutott eszembe egy kazetta összeállítása. Így is tettem… eltöltöttem vagy 80 órát azzal, hogy összeállítsak egy 45 perces anyagot, odaadtam nekik a klubban, de azt mondták: “A suszter maradjon a kaptafánál…” (Nevet)

- Kemény lehetett…

- Nos igen, úgyhogy el is keseredtem. Épp a hajóra vártam, amikor odajött hozzám egy fickó, és megkérdezte mi a bajom. Elmeséltem mi történt, mire ő: “Van nekem egy helyem, a The Sandpiper. Mennyire rossz az a kazetta?” “Szerintem zseniális! 80 órámba telt mire összeraktam!” “Na, akkor én odaadom Ron-nak, és ha ő is azt mondja, hogy nem jó, akkor tényleg maradj a kaptafánál!” Odaadtam hát neki a kazettát, meg a telefonszámomat. Hetekkel később, szombat éjjel egyszer csak csörgött a telefonom. Ő volt az. “Tudnál csinálni még ilyen kazettát? Az emberek meg vannak érte őrülve!” Szóval, így kezdődött.

- Nagyszerű! Végül is lemezlovaskodott valaha?

- Nem! Soha!

- Hogyhogy?

- Sokan gondolják, hogy voltam DJ is, pedig nem. Két évadra való kazettát gyártottam a The Sandpiper-nak, márpedig ha New York-i vagy, és a Sandpiper-ben dolgozol, már vagy valaki! Tudod, mint amikor eltervezed, hogy a legmenőbb helyen lépsz fel, és tényleg eljutsz oda. Szóval amikor a Sandpiperben ‘zenéltem’, az emberek azt mondták: “Ő aztán tényleg a legjobbak közül való lehet!” Eközben senki nem tudta, hogy ez egy előre gyártott kazetta volt, hiszen valakinek állnia kellett a pultban ahhoz, nehogy kiderüljön! Nos, ezért nem voltam én lemezlovas!

- Nemrég beszéltem Mel Cheron-nal, aki a West End Records alapítója és tulajdonosa volt, és ő mondta, hogy a maxi single a te találmányod volt. Hogy jött az ötlet?

- Ne feledjük, hogy a nagy találmányok néha a véletlen szülöttei, vagyis, csak megszületése után gondoltam, hogy ez egy jó dolog! Ugorjunk most vissza a hetvenes évekbe, amikor már rendszeresen hordtam a zenéimet maszterelni a Media Sound stúdióba. Épp egy The Trammps nótát vittem, péntek délután volt, és mondtam a technikusnak: “Hé Dom! (Dominic volt a neve), nagyon kellene ez a lemez, tesztelni szeretném a hétvégén!” Ő meg azt mondta, hogy nem ér rá, meg siet, úgyhogy megkérdeztem: “Mi a helyzet a helyetteseddel? Ő ráér?” “Arra a Puerto Rico-i utcaseprőre gondolsz?” Ez nagyon meglepett. Odaléptem a sráchoz és bemutatkoztam neki, mire ő azt mondta: “Tudom, hogy ki vagy.” Őt Joséának hívták, úgyhogy vele csináltattam meg a masztert. Mondtam neki, hogy “itt egy kicsit több mély, több magas…” ő pedig tette a dolgát. Ettől a naptól kezdve csak vele dolgoztam. Visszavittem a kész anyagot az Altlatic-be, és azt mondtam: “Szeretném, ha azt írnánk rá, hogy ‘A Tom Moulton Mix’, valamint azt, hogy ‘Mastered By José Rodriguez’! Így kezdtem el feltüntetni a nevünket a lemezeken. Nos, egyik alkalommal elmentem Joséhoz Al Downing ‘I’ll Be Holding On’ című dalával, és ekkor derült ki, hogy a hagyományos 7 inch-es kislemez alapanyag elfogyott, csak az eggyel nagyobb – akkor még gyakran használt – 10 inch-es (10”) volt. “Hát, ha csak ez van, akkor erre csináljuk meg” – mondtam – “ugyan mi a különség?” Amikor elkészült és megnéztem, elnevettem magam: “Milyen hülyén néz ki ez a kis vékonyka barázda ezen a nagy fekete korongon! Tudnád nagyobbat csinálni?” “Mármmint a barázdát?” – kérdezte José. “Igen, de akkor a szintet is emelnem kell.” Leglább +6 dB-lel lett hangosabb és ez nekem nagyon tetszett. A következő anyagot pedig már a 12”-es lemezre vágtuk, a dal pedig a Moment Of Truth csapat ‘So Much For Love’ című dala volt. Nos, így született meg a 12”-es single.

- Hát ez zseniális!

- De igaz! (nevet)

- Persze, és nagyszerű!

(Egy Brian Chin-nek adott későbbi interjúban Tom ecsetelte a 12”-es lemez előnyeit: “Mivel a kislemezeket rádiós célokra gyártották, sok volt bennük a ‘közép’, a mélyekből már nem fért a lemezekre. A legtöbb lemezen tehát szinte alig volt basszus, és rettenetesen szólt. Igaz, akkoriban a dalok miatt játszották őket, nem a minőségükért.” A Tom Moulton/José Rodriguez párosnak az utóbbi évtizedekben több, mint 3000 kiadványa jelent meg.)

- Hogyan volt ideje mindenre? Mixelni, maszterelni, stb…?”

- Úgy, hogy napi 24 órában ezt csináltam. A maszterelést pedig mindig pénteken.

- Szóval mix egész héten, végső maszter pénteken?

- Pontosan! Nem is aludtam csütörtökönként, végig dolgoztam az éjszakát is péntek estig!

- Beszélt már nekünk José Rodriguez-ről, de ismeri-e az akkori másik mastering nagyágyút Herbie Powers-t?

- Tudom kicsoda ő.

- Dolgozott vele valaha?

- Nem.

(Tom az első 12”-es lemezeket csak teszpéldánynak szánta, odaadta őket ismerősöknek, hogy teszteljék klubokban, úgyhogy a következő kérdés több, mint nyilvánvaló):

- Tudom, hogy a világon rengetegen kiváncsiak arra, hogy melyik volt a legelső 12”-es lemez?

- Az első, amelyik kereskedelmi forgalomba került…

- A Double Exposure és a ‘Ten Percent’, ugye?

- Így igaz!

- És mi volt a legelső hivatalos promó (teszt) 12”-es?

- A Southshore Commission-tól a ‘Free Man’.

Amikor Tom a maxi feltalálásáról, mint “véletlenről” beszélt, megkérdezte vajon tudom-e, hogy a maxikon hallható ún. Break (Mo.-on “kiállás”-nak hívjuk – K.L.) hogyan keletkezett? Úgy, hogy Tom valami egészen mást akart csinálni. Ezt mesélte:

- Megkaptam a Scepter Records egyik anyagát, Don Downing ‘Dream World’ című dalát. Igazából ez volt az első dal, amelyet mixeltem. Modulált! Vagyis az utolsó refrén előtt emeltek egy fél hangot az elejéhez képest. Ezért amikor a hosszú verziót készítettem, és vissza akartam térni a kezdő témára azt vettem észre, hogy nem stimmel a hangnem. “Na, most mit fogok csinálni?” kérdeztem magamtól, de meg is adtam a választ: “Minden zeneit (értsd melódiát) kiveszek belőle, és csak a ritmust hagyom.” Így lett belőle dob kiállás. Aztán szépen sorban visszaraktam az ütősöket, aztán a basszust. A dalt meghallgatva tehát olyan, mintha két moduláció lenne benne, pedig csak egy van. Az emberek meg azt mondták: “Ez hihetetlen! Hogy csináltad? Micsoda géniusz az, aki ilyet kitalál!” Én meg azt mondtam: “Dehogy! Mindössze így tudtam kikecmeregni a szituációból.” Tudod, szívesen mondanám magamról, hogy én vagyok a világ legokosabb fickója, de ez persze nem lenne igaz. Én ezekre a dolgokra véletlenül jöttem rá.

Meco Monardo szerint Tom Moulton ritmus alapú hosszú verziói, akkoriban olyanok voltak, mint “egy jelenés”. 1974-ben a DCA Productions (egyik alapítója maga Meco) felkérte Tom Moulton-t, hogy dolgozzon velük Gloria Gaynor első albumán, a ‘Never Can Say Goodbye’-on. Erre az albumra Tom készített a dalból egy teljesen átalakított, hosszú instrumentális részekkel tarkított verziót, amelyben az A oldalon található mindhárom dal benne volt – ‘zenei orgia’ lett a vége, pont olyan, mint amilyet később Donna Summer is csinált.

Meco egy interjúban elmondta nekem, hogy a DCA-nál abban az időben hogyan vélekedtek erről a hosszú instrumentális elemeket tartalmazó megközelítésről:

- Nos, először úgy véltük, hogy ez sértő lenne Gloriának. Tom ezt sugallta: ‘Hadd énekeljen az énekes egy percig, aztán szóljon a zene.’ Merthogy, amikor az emberek táncolnak, akkor ezt a ritmusra teszik, és nem az énekre. Így nem tett mást, mint kiszolgálta a táncolók igényeit. Jó dolog egy slágert hallani egy percig, aztán amikor csak a hangszereket halljuk, odaképzeljük (esetleg dúdoljuk) a dallamot. Ez nagyon fontos dolog, és Tom volt az első, aki rájött erre, bár amikor elmondta, mi mégis Gloria (és a többi művész) pártjára álltunk, mert azt gondoltuk, ez a módszer “lenézi” az énekest. Ám a puding próbája az evés volt: amikor meghallottuk, hogy mit lehet így kihozni egy dalból rájöttünk, hogy igaza van. Tom Moulton igazán nagyszerű ember, egyike a legjobbaknak azok közül, akiket ismerek. Olykor még mostanság is beszélünk.

1974-77 között Tom Moulton igazi sztár volt, a kiadók tudták, hogy a neve garancia a sikerre. Mindez akkor volt, amikor a diszkóról még szinte senki sem hallott!

- Úgy tudom, hogy több 7”-es kislemezt is remixeltél, mielőtt feltaláltad volna a maxit…

- Valamit meg kell értened. Amikor mixelni kezdtem, még nem készítettem remixeket, hanem mixeltem, a szó klasszikus értelmében. Adtak nekem egy anyagot: “Ki tudnál hozni belőle valamit?” Persze, megcsináltam a hosszú, és a rádiós verziót is. És mivel az én verziómat adták ki végül kislemezen és maxin is, ezt nem nevezhetjük remixnek. Mindig volt hosszú és rövid verzió is, hiszen ha valaki bement a lemezboltba, mert tetszett neki valami, akkor azt a rádióba hallotta. Hát miért ne adtuk volna meg a lehetőséget arra, hogy a rövid mellett megvehesse azt a hosszú verziót is, amelyben “benne van” a rövid témája is?

- Ezek alapján mondhatjuk, hogy nem kedveli a mostani remixeket?

- Nos, igen… Amikor például először hallottam a Chumbawamba-t, imádtam a dalukat. El is mentem megvenni a maxit, de végül visszavittem. “Kihagyták belőle a legjobb részt! Hát nem veszem meg, ha nincs benne az a remek hook!”

- Valóban, olykor tényleg jobb lenne megmaradni az eredeti verziónál a maxin. Ha az ember megvesz egy ilyen lemezt, szinte rá sem ismer az eredeti dalra…

- Valóban! Ö… milyen nemzetiségű is vagy?

- Svéd, Stockholmból!

- Óh, az ABBA hazája!

- Bizony!

- Nos, tudod mi idegesít régóta? Az, hogy lehetőségem lett volna mixelni a Dancing Queen című dalukat, és tudod mit mondtam a kiadónak?

- Mit?

- Azt mondtam: “Ehhez a dalhoz nem kellek én!” És annyira sajnálom, hogy ezt mondtam, mert imádtam volna egy hosszú verziót ebből a nótából! Egyszerűen élek-halok azért a dalért!

- Valóban remek muzsika…

- Nagyon nagyszerű lett volna az anyagukkal dolgozni, mert nagy ABBA rajongó vagyok. A zenéjük egyszerűen gyönyörű!

- Bizony!

- És klasszikus! Óh, bárcsak megkaphatnám az eredeti sávokat abból a dalból! Ha belenyúlhatnék, faldöngető verziót kreálnék belőle! Az a helyzet, hogy akkor kicsit tökösebbnek kellett volna lennem. Ha megcsinálhattam volna, sokkal több energia lenne benne, főleg a végén, amikor a vonósok felfelé- majd elhúzzák. Tudod, az a ‘di di di di di di di’ rész, ahol egy oktávval feljebb ugranak… Milyen szívesen eljátszottam volna vele…Ááá, egyszerűen nem kellettem ahhoz a dalhoz… Tudod mit mondtak nekem a minap? “Éppen Leroy Gomez új lemezén dolgozom. Kellenél te is!” Mire én: “Nem érdekelnek az új dolgok, kivéve ha igazi zenéről van szó.” Mire a másik: “Ó, ez zene. Hallgasd meg és véleményezd!” “Miért is kellek én ehhez”? Azt válaszolták, hogy azért, hogy “úgy szóljon, mint egy klasszikus”. Az illető ezt mondta: “Tom, 25 éve játszottam egy pár dalodat. Nos, ha ma felteszem azokat a lemezeket, ugyanolyan fantaszikusak, mint akkor!”

- Biztosan így van!

- Erre én azt mondtam: mindez azért van így, mert tényleg beleadok a munkába apait-anyait, mind mentálisan, mind fizikailag.

- Vannak példányai a mixelt dalaiból?

- Voltak, de ma már nincsenek. Egy csomótól megszabadultam. Mert hát, fogalmad sincs hány ezer lemezem volt!

- Ez lett volna a következő kérdésem…

- Hát, fénykoromban kábé négyezer dal, mindegyikből 25 darab. Képzeld el, 25 a kislemezből és 25 a maxiból! Ehhez raktár kellett volna!

- Tulajdonképpen hány dalt mixelt összesen?

-  Ó, jóval több, mint négyezret! És amikor azt mondom, hogy 4 ezer, akkor négy-ezer különböző dalról beszélek!!!

- Vajon mi lehetett mixelési sikerének titka?

- Egyszerűen mentem a szívem, a megérzéseim után. Mert az úgy van, hogy egyszer meghallok valamit egy dalban, és az megragad. Ez bármi lehet: egy zaj, zörej vagy dallamrészlet. Ha ez megvan, akkor köré lehet építeni egy olyan dalt, amelyet szívesen megvennél, vagy táncolnál rá. Mindig így dolgoztam.

- Beszéljünk a 12”-es mixekről. Mennyi időt vett igénybe egy ilyen verzió elkészítése, és másként van-e ez manapság?

- Vicceset kérdeztél! HA-HA-HA-HA!!!! Az egész 12” mögött az állt, hogy a 7”-es lemeznek legyen hosszabb verziója! És én mindig ezt csináltam: nem tánc lemezeket készítettem, hanem olyan lemezeket, amelyekre lehetett táncolni! Azért van ám különbség! Nekem mindig a 7”-es volt a legfontosabb, mert abban volt a 12”-es esszenciája. Vagyis, én először mindig 12”-t csinálnék, és utána vágnám össze a legjobb részekből a kislemezt. Ezért sikerültek mindig olyan jól a kislemezeim is.

- Szóval mennyi ideig is…

- Nos, általában 10-11 óra alatt végeztünk egy dallal.

- Rendben, és ma?

- Nos, akkoriban tényleg azt csináltam, amit akartam. Ha más dobot akartam, kicseréltem, de persze nem szóltam. Miért is tettem volna? Attól, hogy egy kis darabot megváltoztattam, még nem lett az én dalom… Azért fizettek, hogy olyan dalokat csináljak, amilyeneket megvesznek. Manapság odaadják az embernek a vokált, és a remixer valami teljesen újat kreál belőle. Vannak ezek között a verziók között egészen jók is, de hová jutunk mondjuk 10 év múlva?

- Tudjuk, hogy mixelt, producerkedett, de vajon írt-e dalt valaha?

- Persze, mindig próbálkoztam vele…

- Ki is adtak valaha valamit?

- Nem. Egy-két ilyen dalcím van, mint Grace Jones-tól az ‘Atlantic City Gambler’, vagy a Salsoul Orchestra ‘212 North 12’. Hiába, az embernek nem juthat ideje mindenre…

- Persze, ezt megértem, de azt már nem, hogy mégis hogy volt ideje annyi mindenre?

- ... ráadásul utáltam a produceri munkát.

- Hogyhogy?

- Tudja nem vagyok diplomata. Voltak beszélgetéseim a művészekkel, mondtam nekik, hogy "Nézd, én azért vagyok itt, hogy a te lemezed jól szóljon, úgyhogy miért nem vonszolod be a segged a stúdióba és csinálod amit kell, hogy én is csinálhassam, amit nekem kell."Mire a művész: "Hogy beszélhet velem így?" Mire én: "Engem azért fizetnek, hogy a zenéd jól szóljon, úgyhogy csináld!" Szóval a lényeg, hogy nem bántam velük sztárhoz illően. "Mi itt dolgozni próbálunk, és ha te feltartasz, akkor nekem is nehezebb lesz, neked is nehezebb lesz, a hangmérnöknek is nehezebb lesz... Ne feledd: azzal is pénzt költesz, hogy feltartasz minket, ez neked pénzbe kerül. Neked sem jó, neked sem jó. Én mindenképpen megkapom a pénzemet, de te nem. " Hát mondhatom, gyorsan behúztak a stúdióba, és énekeltek.

- Meg tudom érteni...

- Ráadásul utáltam. Nem értettem, hogy miért kell nekem pszichológiai trükköhoz folyamodnom azért, hogy valaki jó munkát végezzen. És Grace Jones-nál lett elegem. Merthogy jött a menedzsment, hogy "Tom, mi így meg úgy szeretnénk..." Mondtam, hogy nem érdekel ez a szar. Sok nekem és nehéz, arról nem is beszélve, hogy jópofának kellene lennem, miközben a sz*rt hozom helyre nektek. Olyan ez, mint a főzés. Mert tudod, hogy kell bele só meg bors, de ezek elkezdtek beledobálni mindenfélét, ezzel el is rontották az ízét. Úgyhogy ilyenkor vissza kell térni a kezdetekhez, és kiszórni mindent, ami nem oda való. A maga módján ez is kreatív munka, én meg szeretem amikor ezt várják tőlem.

 

folyt. köv.