Gyanítom nem csak én érzem azt, hogy valami baj van az új zenékkel. Valahogy nem olyanok, mint a régiek...
Rövidek, semmitmondóak, ötlettelenek, vérszegények, vagy van bennük valami "nyúlás" a régiekből ahhoz, hogy fogyaszthatókká váljanak.
Vajon ezt a kor mondatja velem, vagy a kor ÉS a tapasztalat? Simán csak öregszem, és kezdek (zeneileg) beszűkülni, vagy lehet itt valami más?
Szeretném hinni, hogy a beszűkülés még nem következett be, inkább elmondom mit értek "valami más" alatt. (Nagyjából egy évvel ezelőtt már írtam az új zenékhez fűződő viszonyomról, de érzelmi megközelítésből).
Először akkor fordult meg a fejemben ez a kérdés, amikor vagy egy évtizede vendég voltam a Jazzy egyik műsorában, a Soul Session-ben. Ez a műsor kizárólag a hetvenes évek mellow soul zenéit dolgozza fel, e sorok írása idején már 14 éve megy, és a szerkesztő Bogyó Tomi szerint (aki már világviszonylatban is komoly gyűjtőnek számít!) annyi anyaga van, hogy nem kell ugyanazt kétszer lejátszania.
Ültem tehát a stúdióban, és azon gondolkodtam, hogy mindössze egyetlen évtized egyetlen zenei stílusáról beszélünk, és annyi (és annyiféle) az anyag, hogy még számomra is befogadhatatlan! Az ott lejátszott tizenvalahány előadóból talán egyet ismertem, pedig addig azt hittem, fekete zenében azért képben vagyok.
Szóval, ekkor jutott eszembe a - szerintem - logikus válasz:
azért született a hetvenes években ennyi(féle) dal, mert a dalszerzők ihletett állapotban voltak.
Mit értek ezalatt?
Noha nem vagyok dalszerző, de úgy vélem, hogy az alkotáshoz - bármilyen művészeti ágról legyen is szó -, ihletett állapot szükséges, bár ez nem feltétlenül pozitív ihletettség, mert drámai helyzetek, tragédiák is megihlettek már művészeket. A hetvenes évek soul muzsikái azonban egy pozitív időszakban születtek: a fekete művészek egyre szabadabban alkothattak, a feketék egyenjogúsága, szabadsága kiteljesedőben volt - gondoljunk csak arra, hogy a Shaft volt az első olyan komoly, hollywood-i mozi, amiben fekete volt a jófiú, és fehérek voltak a rosszfiúk.
És ekkor még csak 1971-et írtunk!
Lazultak az erkölcsök, a szerelem is szabaddá vált, kezdtek elterjedni az elektronikus hangszerek, újítások, hangzások, a hetvenes évek - sokak szerint semmihez nem hasonlítható - "illata" úgy hatott a művészekre, mint valami bájital, de azért azt is tegyük hozzá, hogy a "mámorító" szerek is reneszánszukat élték. (A "szakértők" szerint akik akkoriban ilyen szerekkel turbózták magukat, a maihoz képest sokkal tisztább, jobb minőségű szerekhez jutottak.)
A nyolcvanas évek is kreatív időszak volt, először is aktívan ráépült a hetvenes évekre, itt már megjelentek olyan további elektronikus hangszerek, hangrögzítési metódusok, amelyek újabb "boost"-ot adtak a szerzőknek, kitalálhattak, "kitekerhettek" egészen egyedi hangzásokat, ez is hozzájárult az ihletettséghez. Nem véletlenül nevezik a nyolcvanas éveket, a pop aranykorának. Ha találomra választunk ki egy slágerlistát a nyolcvanas évek közepéről, akkor azt látjuk, hogy a nagy nevek ugyanúgy ontották a slágereket, mint az "egy dalos" előadók, egy ilyen listából szinte egy az egyben össze lehetne rakni ma egy retró bulit.
2021-re azonban ebből szinte semmi nem maradt, csak az erőlködés.
Aha, akkor tehát ezért van a fejfájós illusztráció a bejegyzés elején?
Igen, mert szerintem ma, a XXI. század második évtizedében olyan a világ, az alkotói környezet, hogy a dalszerzőktől - egy-két atom slágertől eltekintve - most ennyi telik.
Nem tehetnek róla, fogytán (híján?) az ihletettség, az inspiráció.
Nincsenek új hangzások, hangszerek, szinte már mindent megírtunk az elmúlt 5-600 évben, a világ olyan állapotban van, amilyenben, az egész súlyosbítva egy járvánnyal, bezártsággal, a közösségi média látszat világával, minden romboló hatásával... Talán nem véletlen, hogy ha mostanság megnézem a Youtube "Felkapott" videóit, azok között szinte csak valamilyen társadalom kritikát megfogalmazó, az emberi kapcsolatok felszínességét taglaló hip-hop dalt találok.
A divatlapok címlapján, az agyonfilterezett Insta fotókon nem divat mosolyogni, és még sorolhatnám, de nem szeretnék itt valamilyen szociológiai látleletet adni, ahhoz kevés vagyok, csak jelezni, hogy "több sebből vérzünk", mint társadalom, és mint egyén is.
Ezért aztán teljesen egyértelmű, hogy amikor az ember rosszkedvű, nem találja a helyét a világban, akkor visszanyúl egy korábbi emlékhez, megnéz pár régi fotót, családi videót, meghallgat régi dalokat, mert a lelkének szüksége van arra az érzésre-élményre, amit adott pillanatban az élet nem képes nyújtani neki.
Ez a zenében teljesen így van: virágzik a retró, mert a régi dalok egyrészt kellemes emlékeket hoznak vissza, másrészt az általuk nyújtott érzésekre pedig nagy szükség lenne.
Azért írom az érzést, mert a fiataloknak nyilván semmilyen tényleges kötődésük nincs mondjuk a Coco Jamboo-hoz, hisz nem is éltek még akkor, amikor az eredetiben volt sláger, vagyis elsőre nem tűnik logikusnak miért üvöltik mégis a refrént úgy, mint az idősebbek. Azért, mert érzik, hogy az a dal - meg sok más retró sláger - a fentebb említett ihletett állapotban született, s mint ilyen még negyedszázad múltán is képes azt az érzést nyújtani, amit a mai dalok nem.
Ebből pedig számomra még egy dolog következik: mi, emberek, a közönség alapvetően nem változtunk meg, a daloktól még mindig ugyanazt várjuk, mint szüleink, és nagyszüleink: érintsenek meg, váltsanak ki érzelmi reakciót, szórakoztassanak, mosolyogtassanak, énekeltessenek, táncoltassanak.
Én azonban - sajnos - úgy érzekelem, hogy "valami baj van az új zenékkel..." - és már kezdheted is elölről olvasni ezt a posztot.
Mondják, hogy ha valami, hát a latin zene aztán valóban az érzelmekről szól, de én mégis úgy gondolom, hogy ezt a - bocsánat - butácska szövegű, de egyszerűen megmosolyogtató dalt nehéz lesz olyan könnyedén felülmúlni, mint ahogyan szól, és hat ránk.