...pedig adtam neki esélyt bőven, évek óta vagyunk fasírtban, de én nem adtam fel. Egészen eddig. Eddig sikerült elhitetnie velem, hogy majd minden más lesz, különleges, új(szerű), izgalmas, és azt az élményt lesz képes nyújtani nekem, mint korábban. Azonban egyszer csak belehasít az emberbe a felismerés, hogy nem megy tovább.
Nálam ez most érkezett el, és Shakira kellett hozzá.
Hogy miért teregetem ki a magánéletemet? Azért, mert annyira egyek vagyunk a munkámmal, passziómmal, hogy nem tehetek másként.
Szóval, az a helyzet, hogy lemezlovasként, rádiósként, és a zenét szerető magánemberként is rengeteg zenét fogyasztok, az átlagnál sokkal-sokkal többet. Van ugyan egy alap ízlésem, de a munka miatt elég nagy a merítés, tehát bátran állítom, hogy az átlagnál jóval szélesebb rálátásom van a zenére. Mindig kerestem az újat, és az újban az egyedit.
Igen ám, de immár 2-3 éve, hogy egyre kevesebb újat, és az újban egyre kevesebb eredetit, előremutatót, izgalmasat találok, sokkal inkább az lett a tendencia, hogy az "új" dalok is valamilyen, általam általában ismert témára/hangmintára épülnek.
Ahogy a bevezetőben is írtam, nem adtam fel, tovább kerestem az újat, az egyedit, de próbálkozásaimat nem koronázta siker. Azért írtam a bevezetőben, hogy "Shakira kellett", mert amikkor meghallottam az új dalát, teljesen elment a kedvem az "új" zenéktől. Ha még valaki nem futott volna bele ebbe a "csodálatba", tessék:
Az egy dolog, hogy benne van az Inner Circle 'Sweat' című dalának témája, de amin jobban felháborodtam: volt már Shakirának annyi jól sikerült latin dala, hogy egyszerűen tőle többet vártam volna!
Hát már ő is?
Oké, jöjjön a coming out:
Elegem lett az "új" zenékből!
Nehezemre esik elengedni "szerelmemet", de belefáradtam, hogy én beleadok apait-anyait, a másik fél meg semmit. Ez így nagyon nem fair, ráadásul felettébb fárasztó.
Nem mondom, hogy nem készülnek jó új dalok, de messze nem annyi, mint régebben. Ennek (szociál)pszichológiai oldalát itt most nem fejtegetném, mert a tény ettől még tény marad, de mondjuk a 2019-es évből talán össze tudnék szedni kb 5 (!) olyan dalt, ami nyomot hagyott, miközben mondjuk előszedek egy 1984 őszi Top 20-at, és ott egymást érik a nagy nevek. Tényleg, nézzük kik is voltak akkor egyszerre a listán? Wham!, Stevie Wonder, Culture Club, Paul McCartney, Giorgio Moroder, The Cars, Ray Parker Jr., Bronski Beat, U2, Prince, Sade, Meat Loaf, stb.
Ezek, egyszerre a Top 20-ban!!! Értitek már, hogy mire gondolok?
A mai előadók annyira hasonlítanak egymásra, hogy már könnyedén összekeverem őket, a divatos "latin" pop dalok dobalapja pedig mintha ugyanaz lenne mindenkinél. Sehol semmi eredeti, valami kis megerőltetés, hogy az egyik kicsit más/több legyen, mint a másik...
Persze, ha nem érdekel valami, akkor nehezebben jegyzem meg a neveket, de itt a lényeg, hogy nem azért nem érdekel, mert megcsömörlöttem, (vagy mert öregszem), hanem azért, mert az "új" zenékkel való sokadik próbálkozásom is kudarcos.
Vagy, ha mégis találok "új" zenét, arról hamar kiderül, hogy valami réginek az átirata, nyúlása, hangmintázása.
Komolyan mondom, sajnálom a fiatalokat, mert kb. 1977 óta kísérem aktív figyelemmel a zeneipart, de ilyen igénytelen, semmitmondó, a minőség helyett a mennyiségre nyomuló világot még nem éltem.
A zene attól jó, hogy elindít bennem valamit, megérint, hangulatba hoz, elszomorít, megríkat, megtáncoltat, megnevettet... Hát milyen lesz a jövő retrója? Mondjuk 2019-ből kábé a 'Dance Monkey', meg az 'Old Time Road' kerülhet ebbe a kategóriába, bár még nem tudjuk kiállják-e az idő próbáját...
Vajon mi történt? A zeneszerzők már megírták, amit meg lehetett? "Elhasználtuk" az összes hangjegyet, melódiát, akkordot? Alkotói válság van? Ha igen, akkor miért?
Én, mindenesetre belefáradtam ebbe. Persze a munkámat, szenvedélyemet nem adom fel, mert még mindig örömet lelek a régi dalokban, szóval nem tervezem, hogy "letészem a lantot".
Mindazonáltal, kiváncsi lennék a véleményetekre: ti mit gondoltok?